A tájnak megfelelő kert
Amikor kertet tervezünk és építünk, sokszor elhangzik a könnyű fenntarthatóság kívánalma. Ez lényegében azt a megrendelői elvárást takarja, hogy kevés ápolási munkát igényeljen a kert, és azon belül a telepített növények. Mit is jelent ez a gyakorlatban: kevesebb öntözést, metszést, növényvédelmet és tápanyag-utánpótlást. Az emberi elképzelések ugyanakkor többnyire felrúgják a természet adta szabályokat, elég ha csak a tulajdonos által a magyarországi kertjében viszontlátni kívánt pálmafákra, vagy olajfákra gondolunk. Fontos megjegyezni azonban, hogy minél inkább eltérünk a természetben fellelhető, az érintetlen tájban látható képtől, annál több beavatkozásra van szükség a kert megépítéséhez, és későbbi fenntartásához is.
Az emberi elképzelések ugyanakkor többnyire felrúgják a természet adta szabályokat, elég ha csak a tulajdonos által a magyarországi kertjében viszontlátni kívánt pálmafákra, vagy olajfákra gondolunk. Fontos megjegyezni azonban, hogy minél inkább eltérünk a természetben fellelhető, az érintetlen tájban látható képtől, annál több beavatkozásra van szükség a kert megépítéséhez, és későbbi fenntartásához is.
A helyi adottságok jelentősége
Minden egyes földrajzi helyen kialakulnak az éghajlati, a mikro-klimatikus és a talajadottságok függvényében a jellemző növénytársulások. Az adottságok idővel változnak, ezért ez az élő közösség is folyamatosan fejlődik és alkalmazkodik az újabb helyzetekhez. Ezt nevezzük szukcessziónak egy adott területen. Hazánkban így többnyire gyepek, erdők, öntésterületek és vízi társulások alakulhatnak ki.
A bevezetőben megjelölt könnyű fenntarthatóság főként akkor valósulhat meg, ha a kert az épületekkel együtt a környező tájba illeszkedik, azok sajátosságait hordozza. A legkevésbé az olyan kerthez kell „hozzányúlni”, amelyben a környezet növényfajai növekednek a maguk természetes ritmusában. A legtöbb kerttulajdonos azonban nem feltétlen ilyen kertre vágyik, hanem sokkal inkább az építmények stílusához illő kertet, illetőleg nemesített vagy idegenhonos haszon- és dísznövényeket szeretne.
Magyarország adottságaihoz mérten több olyan kertrész jellemzi az épített kerteket, amelyek nem teljesen felelnek meg a környezeti adottságoknak, ezért fenntartásra van szükségük. Ilyen a közkedvelt és a rendezett kert központi elemét jelentő rövidre nyírt gyep, a formára nevelt vagy formára nyírt örökzöldek, a formára nyírt örökzöld és lombhullató sövények, a mesterségesen épített kisebb méretű tavak és vízi elemek.
A „Cottage Garden” és a magyar vidéki kertek
Hazánkban a díszkertek jellemző típusai közül a régies-falusias vagy tradicionális vidéki kertek feleltethetőek meg leginkább a könnyű fenntarthatóság követelményeinek. Ha külföldi példát keresünk, akkor a „cottage garden” stílusú kertek azonosíthatók be ennek a magyar kerttípusnak. Ebben a kertben is megtalálhatóak a járófelületek. Csak gyakori ottlétnél alakítanak ki nyírt gyepet, amelyben vadvirágok is növekednek (százszorszép, herefélék, stb.)
A fákat csak szükségszerűen nyírják és úgy ültetik, hogy a fajta növekedési erélyének megfelelő teret kapjon, más fákkal ne nőljön össze. A gyümölcsfák közül a kevésbé metszés-igényeseket válogatják ki, melyek általában nagyméretűvé növekednek: ilyen a cseresznye, illetve olyanokat, melyek ellenállóak a betegségekkel szemben (a régi tájfajták). Ezeknek a kritériumoknak ma a betegség- vagy kártevő-toleráns vagy -rezisztens fajták felelnek meg.
A díszítő ágyások kialakításánál a szabálytalan formák uralkodnak, és elsősorban évelő növényeket ültetnek, illetve olyanokat, melyek magról mindig újravetik magukat. Előbbiekre példák: az évelő lángvirágok, hortenziák, évelő napraforgó és kúpvirág fajok, a hagymás növények, a fűszernövények (pl. kakukkfű, izsóp, szurokfű), a bazsarózsák és a len. Az önmagukat vető egynyári virágokra pedig jó példák a bársonyvirágok, a pillangóvirágok, a petúnia. Ezek a növények kevesebb vízzel is beérik, és akár több évig is díszítenek újraültetés nélkül.
A vidékies kertekben hangulati elemként jellemzően futónövényeket is ültettek a tornác vagy terasz mellé árnyékolónak. Ezek közül a rózsa és a szőlő volt a legkedveltebb. Nagyobb térkitöltő foltba pedig általában orgona került.